Változás

Lencsi egy különleges helyen találta magát, mikor álomtól homályos szemeit megdörzsölte. Még egy- két könnycsepp is kigördült pillái alól, mire kitisztult a látása. Nehezen alkalmazkodott a fényhez, ami valahogy más volt, mint amihez hozzászokott. Kicsit értetlenül nézegetett körbe. Nem volt tisztában vele, hol van pontosan, hogy került ide, és mi is történik. Az imént még Zizivel fogócskázott a tisztáson, aztán Tündér barátjuk is megérkezett. Még egy jót nevettek is rajta, mert Tündér elfelejtette lecsukni a tündérport tartalmazó üvegcséjét miután a reggeli körjáratával végzett erdejében, -annyira sietett barátaihoz- és ahogy repdesett egyre közelebb hozzájuk a kiszökött tündérpor kis adagokban szálldogált utána.  

-Lehet, hogy ez történt? - elmélkedett magában Lencsi - Talán rám szállt a tündérpor és az homályosította el a látásomat. De akkor sem értem, hogy kerültem ide! -vakarta meg fejét, és körbefordult a saját tengelye körül.  

Ahogy tekintete kezdett kitisztulni, rájött, hogy nem is valami idegen helyen van. Sűrű pislogásba kezdett, újra megdörzsölte szemét, de most már nem azért, mert nem látott rendesen, hanem mert nem hitt a szemeinek.   

-Ho...hogy kerültem ide? Hogy lehetek itt? Miért... nem értem! Mi történik? 

Lencsi teljesen összezavarodva huppant le a földre, ám a kemény talaj helyett pihepuha párnákra érkezett.  

-Nyugodj meg Lencsi! Minden rendben van! Talán nem emlékszel rá, de ez sokszor előfordul, mielőtt valaki megérkezik az Élet kapujába! - szólt egy végtelen nyugalmat árasztó, kedvesen csengő női hang.  

Arhola maga volt az ölelés. Elég volt, ha a lélek a közelében van, vagy csak rá gondol és máris úgy érezte, megnyugtató karok ringatják és a szeretet isteni fénye hatja át lényét. Ez a gyönyörű teremtény egy olyan tiszta szándékú létező, aki a leszületés előtt álló lelkek segítésének szentelte életét.  

-Arhola! Te hogyan... mit keresek én... mi történt? Hogy kerültem ide? - értetlenkedett a kis lélek miközben felpattant a pihe-puha színes párna tömkeleg közepéből és a tágas, tarkán fénylő sátor középpontjában lévő hatalmas gyönyörűen megmunkált tölgyfa asztalhoz sietett.  A sátor, amit Lencsi most már bizonyossággal felismert és ahol oly sok időt töltött soron következő életének tervezgetése során, az a hely volt, amit ő magának választott tervező-bázisaként. Nem ám egy kis kemping sátorról van szó. Egy hatalmas, szemet gyönyörködtető, fényekkel és színekkel teli puha, meleg, biztonságot és nyugalmat sugárzó sátorszerű építmény. A hely, ahol Lencsi a legjobban érezheti magát. Hiszen pontosan azt a célt szolgálja, hogy elengedve minden külső hatást, az ugyanolyan színpompás belső világára tudjon figyelni, és annak sugallatai alapján tervezhesse meg minden apró részletét a következő vállalásainak. 

Nem is gondolná az ember mennyi mindenre kell odafigyelni egy ilyen folyamat során. És éppen azért, mert ez egy rendkívül összetett és fontos feladat, minden lélek támogatást kap. Arhola az, aki Lencsi mellett végig jelen van, nem csak a megálmodás, eltervezés, javítgatás, véglegesítés, útrabocsátás, hanem a megvalósítás és majdan a feldolgozás fázisaiban is. Arhola egy Életút Segítő. Elejétől a végéig ott van, támogat, utat - lehetőséget mutat, felkapcsolja a világítást, ha arra van szükség, némán kísér vagy ölelésével feltölt.  Ott állt tehát Lencsi és Arhola a biztonságos, szeretettel bélelt színpompás sátor közepén lévő robosztus tölgyfa asztal mellett, melyen az egész asztalt beterítő papír feküdt tele írásokkal, rajzokkal, térképnek tűnő ábrákkal, fotókkal ismeretlen ismerős arcokról, színfoltokkal, hangjegyekkel, érzések lenyomataival - és a rendszertelennek tűnő összkép mégis valami megnyugtató, békét sugárzó rendbe állt össze.  

-Drága Lencsi, tudod jól, mennyit dolgoztunk ezen az Életúton. Tudod mennyi tapasztalás az, amit korábban megszereztél azért, hogy most ezeket az itt papírra vetett dolgokat átélhesd, és hogy segíthess másoknak a saját vállalásaik felfedezésében.  

-Nagyon sok energia kellett, amíg végleges formát öltött ez az élet. Ugye minden rendben van Arhola? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Lencsi miközben próbálta leplezni feltörni készülő kétségbeesését, hiszen már olyan közel van ez az élet! Zizi már hamarosan beköltözik Anya pocakjába embermagocska formájában, hogy aztán megszülethessen és azután nem is olyan sokára ő következik. Addig azonban készen kell lennie minden tervezéssel. És eddig azt hitte készen is van.  

-Mi történt Arhola? Miért vagyok itt? - kezdett türelmetlenkedni a kis lélek. 

-Nyugodj meg Lencsi, nem történt semmi, ami megakadályozná a születésedet! Minden rendben van – csengtek Arhola szavai a sátor közepén úgy, mintha egy angyal kórus szólna -minden a legnagyobb rendben! Csupán felmerült egy új körülmény és ennek fényében egy kis változtatásra lehet szükség Életutad tervében. Gyere, üljünk le és elmondom miről van szó! Kérsz egy kis frissítő limonádét? 

Lencsi és Arhola helyet foglaltak a tölgyfaasztal melletti kényelmes fotelokban, kezükben a mennyei színes, ízes, hűsítő limonádéval és az asztalon kiterített papírra feledkeztek.  

-Beavatsz, hogy miért vagyok újra itt? - kérdezte nyugodtabb, de még mindig kicsit remegő hangon Lencsi. - Mi történt, ami miatt most meg kell változtatnom a tervemet? Azt hittem, már készen állok... 

-Te, drága Lencsi, készen is állsz! A Szüleid számára viszont előállt egy nagyon fontos tanulási lehetőség, aminek segítségével egy komoly történet végére kerülhet pont életeik sorában, és amitől még jobb Anyukáddá és Apukáddá válhatnak... 

-Még jobbá??? De hát a számomra így is ők a legjobbak! Pont ezért választottam őket! Mert ők tudják pontosan azt adni nekem, amitől az Életutam terve beindul, értelmet nyer és később kiteljesedhet. Nem is tudom, mi tehetné őket még ennél is jobbá? -merengett Lencsi. 

-Valóban Anya és Apa épp elég jók neked így, ahogy vannak. Ez pontosan úgy van, ahogy mondod. De képzed el, hogy mégis lehet ezt még ennél is ideálisabbá tenni. És ezzel meg is érkeztünk itt léted okához.  

-Kétkednék a szavaidban, ha nem tudnám pontosan, hogy amit te mondasz, az a színtiszta igazság - felelte a kis lélek Segítőjére csillogó tekintettel nézve. - Tudod, hogy mindig hallgatok rád. Igy elfogadom azt is, amit most mondasz. Mitől lehetnének még jobb szüleim Apa és Anya? És nekem mit kell ehhez tennem? 

Arhola elmosolyodott, mert igen, pontosan tudta, hogy Lencsi sosem kérdőjelezte meg őt, és abban is biztos volt, hogy ez most sem fog másképp történni. Belekezdett hát: 

-Az történt, hogy jelentkezett egy lélek, aki egy fontos tanítást szeretne hozni a Szüleidnek a feltétel nélküli gondoskodó szeretetről és elfogadásról. 

-Hogy érted ezt? 

-Ez a lélek is szeretne beköltözni Anya pocakjába embermagocska formájában, hogy elhozhassa a tanítását. 

-Lesz még egy testvérem? De hisz ez nagyszerű!!!! Mikor találkozhatok vele? És fiú lesz vagy lány? És mikor szeretne megszületni? Nekem mi lesz a feladatom Vele? Jó testvérek leszünk? Sokat játszunk majd együtt? Hogyhogy.... -Lencsi kifogyhatatlan kérdései csak úgy záporoztak Arholára, aki biztos volt benne, hogy a kis lélek így fog reagálni a hír hallatán, ám kénytelen volt Lencsit türelemre inteni és szavába vágott. 

-Türelem Lencsi, türelem! Mindent idejében megtudsz. A lefontosabb kérdés azonban most az, hogy mikor szeretne érkezni ez a lélek. Ő ugyanis úgy tervezte, hogy Zizi után és Te előtted lenne a legideálisabb idő. Lencsi egy pillanatig elfelejtett levegőt venni. Sokkoló volt számára az információ. Hiszen ő már rég eltervezte, hogy másodikként születik a testvérek között és nem értette mi szükség van arra, hogy elé tolakodjon valaki. Ám ahogy ezek a gondolatok átcikáztak rajta, elkezdett visszhangozni Arhola hangja köztük, amint a fontos tanításról beszél, amit a feltétel nélküli gondoskodó szeretetről hoz ez a lélek.  

-Szóval azért vagyok itt, hogy teret adjak az új léleknek, és átírjam a tervem egy későbbi születésre? -hangzottak kristálytisztán Lencsi szavai, mentesen az iménti szeleburdi türelmetlenségtől. 

-Igen, így van – mosolygott szelíden Arhola- ezért vagy most itt. Hogy döntesz? Megteszed ezt a változtatást? 

Lencsi habozhatott volna, kérhetett volna időt, hogy átgondolja, bosszankodhatott volna, hogy ezzel elodázzák az ő tervét, de olyan tiszta szeretetet érzett, ha erre a lélekre gondolt, hogy értelmetlen lett volna mást tenni, mint beleegyezni a változásba. 

-Igen, megteszem! Csináljuk! - válaszolta elszántan és ezzel a tölgyfaasztal fölé hajolva nekikezdtek a munkának.  

Arhola ölelése körbefogta az asztalt, a színes részletekben gazdag sátrat, és hangja halkan csendülő csengőkhöz hasonlóan nyugalmat hozott Lencsire. És a munka folyt. És a terv felülíródott a feltétel nélküli gondoskodó szeretet jegyében...

Ember magocska

Zizi, Lencsi és Tündér az első találkozásukat követően sokszor összeakadtak az erdei tisztáson. Néha csak elsuhantak egymás mellett, boldog mosollyal integettek és már folytatták is útjukat.

Előfordult azonban, hogy mély beszélgetésbe merültek. Ilyenkor általában Zizi és Lencsi, a két születésre váró lélek magyarázott el nagy örömmel valami Tündérben felmerülő kérdést.
Tündér szívesen beszélgetett a két testvérrel, mert mindig nagyon érdekes dolgokat tudott meg tőlük és sosem voltak unalmasak.

Egy ilyen beszélgetés alkalmával merült fel a gondolat Tündérben, hogy azt ugyan már tudja, hogy ez a két kis csiripelő szeretetmanó annak örült annyira az első talalkozásukkor, hogy Anya és Apa találkoztak végre, és hogy ez azt jelenti, hogy ők megszülethetnek, de vajon ez igazából mit is jelent és hogyan történik meg.

Úgyhogy Tündér miután aznap hajnalban kifényesítette és betakarta csillámporával az erdő összes apró levelét, a tisztásra reppent és neki szegezte a kérdést barátainak:

-Halljátok-e kis pajtásaim! Mégis hogyan fogtok Ti megszületni a családotokba?

Zizi és Lencsi egy pillanatig pislogni is elfelejtettek.

-Hogyhogy hogy? - kezdte az értetlenkedést Zizi, amikor újra meg tudott szólalni a meglepettség után. - Tündér, mit nem értesz ezen?

Lencsi csak halkan kuncogott Zizi válla mögül kikandikálva.

-Azt tudom, hogy a szeretetetek hívó szava miatt kezd majd vágyni arra Anya és Apa, hogy találkozhasson veletek- kezdett bele Tündér.

-Igen, ezt már elmeséltük Neked, amikor először találkoztunk - húzta mosolyra a száját Zizi. Lencsi még mindig csak halkan kuncogott.

- Azt viszont még nem mondtátok el, mi történik ezután - tárta szét karjait Tündér, s apró ujjairól szélnek indult egy kis maradék csillámpor.

-Hát megszületünk! - kacagott fel Lencsi - Hát nem érted Tündér?

Tündér nem értette. Lebiggyesztett szájjal fordult Lencsi felé, aki azonnal meg is bánta, hogy feltette ezt a kérdést, nem akarta megbántani barátját.

- Neeee haragudj Tündér! Nem akartam otromba lenni - próbálta Lencsi kiengesztelni - természetesen elmeséljük Neked, mi történik azután, hogy a Szülők megérzik a hívást! Jó?

-Nagyon kíváncsi vagyok, meséljetek!

Lencsi és Zizi összenéztek, és izgatottságukban újra egyszerre kezdtek beszélni, ahogy ezelőtt ez már többször is előfordult.

-Megérzik a hívást... -... A szeretetünk szavát, és.... -... És és és akkor hirtelen egymást is mégjobban... -...vágyni kezdenek...

-Állj, állj, állj - emelte magasba a kezét Tündér - egy szót sem értek abból, amit egyszerre beszéltek - nevette el magát.

Kacagtak mindhárman. Majd Lencsi kezdett bele a mondandójába:

- Anya és Apa, miután megérezték ezt a számukra eddig ismeretlen szeretetet, egyszerre még kedvesebbek kezdenek lenni egymáshoz. Apa még gyakrabban simogatja meg Anya arcát szó nélkül, Anya pedig hosszabban öleli Apát a szokásosnál. Amikor már olyan nagyon nagyon szeretik egymást, hogy azt szavakkal ki sem tudják fejezni, úgy bújnak össze, hogy az az érzésük támad, hogy a világ csak akkor kerek, ha ők így együtt vannak, egymás karjaiban - mesél Lencsi nagy beleéléssel és közelebb rántja magához Zizit, hogy rajta demonstrálja az ölelést. - Szóval Anya és Apa sok időt töltenek egymás karjaiban, és egyszercsak Apa elhelyez egy magocskát Anya pocakjában, ami mint az erdőd növényei, szépen csendben növekedni kezd.

-Magocskááát?? A pocakjába? Ami növekedni keeezd? - hüledezett Tündér. Láthatóan kellett neki pár lélegzetvétel, mire fel tudta dolgozni ezeket az információkat. - Úgy működnek, mint... mint az Erdő?.... Hmmm.... Szeretet kell hozzá és egy magocska - rágta a szavakat Tündér - Szeretet. Magocska. Szeretet-magocska - minél többször mondta el, annál egyértelműbb lett a számára- Szeretet kell hozzá és egy magocska, hát persze!!! - kiáltott fel végül és örömében szivárványszín szárnyacskái magasabbra repítették.

-Így van - tette hozzá Zizi bölcs hangon.

-Jó, rendben, értem hogy növekedésnek indul, de ettől még ti hogy fogtok megszületni? - tárta szét ismét karjait Tündér.

Zizi jelentőségteljesen Lencsire nézett aki átadta bátyjának a szót.

- Úgy, - indult neki Zizi-hogy amikor ez a kis magocska növekedésnek indul Anya pocakjában, a közülünk éppen soron lévő lélek beköltözik ebbe a növekedésben lévő embermagocskába.

Tündér álla leesett, de némán várta a folytatást.

-Anya pocakjában növekszünk majd, az emberpalánta belsejében...

-Ok, tegyük fel, hogy elhiszem- mondta jobb szemöldökét magasra húzva Tündér, - de ugye tudjátok, hogy az erdőben én gondoskodom a növények fejlődéséről, attól nőnek ilyen szép nagyra, hogy minden hajnalban rájuk fújom a tündércsillámport. Na de ki fúj csillámport az embermagocskára, hogy növekedni tudjon?

-Anya és Apa!

Tündér most már a fejét vakargatta. Összezavarodott teljesen. Az embereknek nincs tündércsillámpora-gondolta, de mielőtt kimondhatta volna, Lencsi megszólalt:

-Anya és Apa szeretete az embermagocska számára ugyanolyan mint a tündércsillámpor.

Tündér csak ámult és most már nagyon szerette volna hallani, hogy születik meg aztán a család. Zizi, mintha csak olvasna Tündér gondolataiban, folytatta :
- Ennek a szeretetnek a hatására a magocska egy apró emberré fejlődik Anya pocakjában. Lesznek kezei, lábai, lesz feje, dobogni fog a szíve és mindene, mindene olyan lesz, mint az embereké, csak először még  nagyon kicsiben. De aztán ahogy nőttön nő, egyre kisebb lesz a hely a számára. Amikor már szinte moccanni sem bír, és úgy érzi készen áll, ismét jelet küld Anyának - aki már nagyon izgatottan várja ezt a pillanatot- és elindul kifelé. A pici ember és Anya minden erejét és szeretetét egy dologra koncentrálja: arra, hogy a kicsi magocskából pici emberré vált új élet megszülessen. A kis ember kibújik végül Anya pocakjából és végre ők is megölelhetik egymást!

-Hát ez fantasztikus!!! - örvendezett tapsikolva Tündér! - Ilyen szépet, talán még sosem hallottam! Köszönöm, hogy ezt megosztottátok velem!

Tündér csak mosolygott és elmorzsolt a szeme sarkában egy könnycseppet, ami a meghatottságtól jelent meg.

-Zizi és Lencsi, ti olyan csodálatosak vagytok! Azt kívánom, nagyon hamar megölelhessétek Anyát és Apát - dalolta Tündér barátainak és útnak indult vissza az erdőbe, hogy az ő drága növényeire ma dupla csillámport szórhasson.

Mi van, ha a gyermek nem kér a tejből?

Az anyatejes táplálás a legjobb egy csecsemő számára.

Nem, ez nem egy újabb cikk lesz a sok száz után, amivel tele van már az írott világ. Előttem ezt már sok - sok hozzá értő és kevésbé értő mindannyiunk számára felfoghatóan leírta, elmagyarázta, megindokolta. Köszönet érte azoknak, akik szakértői a témának, és az utóbbi években rengeteg tévhitet hivatottak eloszlatni - kezdve a vesszőparipámmal, miszerint 3 óránként KELL etetni, ha akarja a gyermek, ha nem, se előbb, se később.... (Erről is be tudna lendülni most a gondolatmenetem, de ugye épp arról van szó, hogy én most nem erről szeretnék "beszélni"...)

Az anyatejes táplálás jó.

Pont.

Ezen vitatni nincs is mit.

Inkább hozzátennék egy kis kiegészítést.

Amellett, hogy magam is arra bíztatok minden kismamát, aki megfordul nálunk, hogy az igényszerinti (nagyon fontos, hogy ez azt jelenti, hogy a baba ÉS a mama igényei IS egyenlő arányban figyelembe legyenek véve) szoptatás elvét próbálják ki elsősorban - sok esetben szembesülök azzal a problémával, hogy ez valamilyen oknál fogva egyszerűen nem működik.

Integrált szülő csecsemő konzulensként (is) van némi rálátásom a regulációs zavarokhoz vezető okokra. Most mégis egy teljesen másik oldalról közelítem meg ezt a kérdéskört.

Mi van, ha a gyermek NEM AKAR anyatejjel táplálkozni?

Jó, jó. Persze. Tudom. Mi az, hogy egy csecsemő nem akar. Majd ő dönti el, mi? Azt eszi, amit kap.
A poroszos nevelési felfogás mentén, persze, így van. És egyébként is, az anyatej a legjobb táplálék, hát hogy gondolja az a gyermek, hogy neki nem kell. Meg az interneten is mindenki azt szajkózza, hogy szoptatni KELL. És az az anyuka meg kiteszi a lelkét, hogy legyen teje, minden létező praktikát bevet, hogy táplálni tudja méhe virágát....

És képzeljük el, hogy még ennek ellenére is VAN olyan újszülött, csecsemő, baba, gyermek, akinek NEM kell az anyatej.

Nem azért, hogy kínozza az édesanyját!

Most szólok, hogy akinek a spirituális gondolatmenet kiveri a biztosítékot, az inkább ne olvassa tovább...

Mert, hogy van az az eset, amikor egy lélek azt írja bele a hálótervébe, hogy ő tápszeren szeretne  felnőni. Mert pl. neki az immunrendszer kialakulásához nem az anyatejre lesz szüksége. Vagy mert ezzel szeretne tanítani valamit az édesanyjának. Vagy mert egy korábbi életben olyan trauma érte, ami miatt ebben a leszületésében képtelen lesz arra, hogy elfogadja anyja mellét...
Napestig sorolhatnám ezeket az okokat, akkor sem érnék a végére, és értelme sem lenne, mert itt is érvényes (a másik vesszőparipám), hogy mindenkit az egyéni történetével együtt jó és érdemes kezelni.

Amit nagyon , NAGYON fontosnak tartok, és emiatt is írom le most:
NEM A TE HIBÁD!

Kedves Anyuka! Aki már a lehetetlent is megtetted azért, hogy az élet elixirével tápláld ezt a pici életet, aki szíved legdrágább kincse, akiért bármit megtennél, ha kell saját véred ontanád... Állj meg egy percre, és figyelj kicsit rám!
NINCS olyan , hogy szoptatni mindenki tud, csak van aki nem akarja eléggé!
NINCS olyan, hogy nem tettél meg mindent!
NINCS olyan, hogy csak lusta vagy hozzá!
NINCS olyan, hogy ettől kevesebbet érsz, vagy adsz a gyermekednek!
NINCS olyan, hogy  mindenáron csakis egy út jó!

Engedd meg magadnak, hogy amikor megpróbáltad, újra és újra, megtetted, ami tőled telt, akkor egy pillanatra elengeded ezt a kényszert, és megadod annak a lehetőséget, hogy talán a te babád másként szeretne táplálkozni. Engedd be a gondolatot a szívedbe, és értsd meg, hogy ha tápszert kap a gyermeked, akkor is te táplálod, adod neki ezt feltétel nélküli szeretettel, és NEM vétesz vele a világmindenség ellen. Oldozd fel magad a külső elvárások béklyói alól, és halld meg, mit üzen a gyermeked.

JÓ anya vagy!
JÓL táplálsz!
JÓL figyelsz az igényekre!
JÓL csinálod!

Fontos és jó dolog a szoptatás.
Ami ennél is fontosabb, hogy bűntudat NÉLKÜL lehessen elengedni ennek a módnak az eszméjét, ha a gyermek mást igényel.

Tedd meg, próbáld meg, ha nem működik, tudd, hogy NEM A TE HIBÁD!
És tudd, hogy akkor táplálsz igény szerint, ha azt is figyelembe veszed, hogy Ő milyen táplálékot szeretne.

Ha elutasítja az anyatejet, NEM Téged utasít el! Csak más élelemre van szüksége. De a
TE szeretetedre, a
TE gondoskodásodra, a
TE jelenlétedre, a
TE illatodra, a
TE ölelésedre, a
TE biztonságodra, a
TE anyai szívedre!

Engedd meg magadnak, hogy a saját igényeitek szerint éljetek!

Én-Fény

Halkan szól a távolból a népem dala.
Veszteségekről énekel.
Szorítja szívem, szorítja lelkem,amint a patakba lógatom lábam és szememmel követem a víz útját, ami egyre duzzad, majd hatalmas vízesésként zúdul alá a hegyoldalon.
Megnyugtat a zuhatag hangja.

Magam is vízzé válok.
Ahogy bőröm érinti a folydogáló élet, egyesülök vele és egy pillanatra megszűnök én lenni.
Megszűnök gond és bánat lenni.
Megszűnök gondolat lenni.
Megszűnök kétely lenni.
Megszűnök aggódás lenni.
Megszűnök fájdalom lenni.
Megszűnök könny lenni.
Megszűnök nevetés lenni .
Megszűnök önvád lenni.
Megszűnök elveszett lenni.
Megszűnök társ lenni.
Megszűnök egyedül lenni.
Megszűnök álmodni.
Megszűnök vádolni.
Megszűnök vágyni.
Megszűnök emlékezni.
Egy pillanatra.Csak egy pillanatra megszűnök én, én lenni.
Csak egy pillanatra egyesülök az élettel.
Csak egy pillanatra én vagyok a FÉNY.

És megértem,mindig is az voltam, mindig is az leszek. 
Én-fény.
Kiáradok. Perzselek. Folyok a hűsítő vízzel.
Én vagyok az ÉLET.

Az Élet öröme

 Egy nap az erdő daloló Tündére csilingelő kacarászásra lett figyelmes, amely az erdei tisztás felől érkező lágy szellő szárnyán jött el hozzá. Épp a mindennapos falevél tisztogatás, simogatást  végezte és ugyan még nem fújta rá csillámporát minden egyes tündöklő levelére, a mennyei kacaj annyira felkeltette érdeklődését, hogy muszáj volt odaröppennie a tisztásra, hogy láthassa mi történik. 

Két kis ugrándozó lélekkel találta szemben magát, akik nagy boldogságukban először észre sem vették, hogy Tündér figyeli őket. Tündér nem lepődött meg annyira azon, hogy ilyen emberi alaktól szabad lelkeket lát, mert előfordult már sok minden vele, amióta beköltözött az erdőbe, hogy itt teljesítse küldetését. Sok fura szerzetet látott már, embereket, állatokat,növényeket, lelkeket... De ez a semmivel össze nem téveszthető boldog kacaj nagyon megmelengette a szívét! Muszáj volt megállnia, hogy gyönyörködhessen benne, hogy eltegye erszényébe az érzést, ahol csillámporrá alakítva tárolja majd azt, s mikor valakinek szüksége lesz rá, rászórhassa. 

Tulajdonképpen ennyi elég is kellett volna hogy legyen Tündérnek a történetből. De a mai nap valahogy más volt. Hajtotta a kíváncsiság, és olyan közel reppent a két kis lélekhez, hogy megérthesse mitől lettek hirtelen ilyen boldogok, hogy végül majdnem beléjük ütközött. S a két ugrándozó egyszercsak megállt és bámulni kezdte a szikrázó szárnyakkal repdeső lényt. 

- Hát Te meg ki vagy? - kérdezte Zizi, az egyik kis lélek, aki elég bátor volt, hogy megszólaljon.

- Én Tündér vagyok, az erdő Tündére. Az a dolgom, hogy szeressem az erdőben élő és az itt megforuló élőlényeket! És Ti kik vagytok? És mitől vagytok ilyen boldogok?

-Én Zizi vagyok - vágta rá a bátor lélek.

-Én, én ... én meg Lencsi - bújt elő társa háta mögül félénken a másik kis ugrándozó.

- Üdvözöllek Titeket Zizi és Lencsi az erdőben! Eláruljátok, mitől vagytok ilyen boldogok? Nem szoktam ugyan kérdezősködni az erre tévedőktől, de most annyira furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Talán mert még sosem hallottam ennyire csilingelő kacajt, mint amilyen a Tietek! Nagyon szeretném megtudni, mi okoz ilyen örömet Nektek! Megosztanátok velem?

Zizi és Lencsi egymásra néztek, megfogták egymás kezét, újra felnevettek és egymás szavába vágva kezdték a magyarázatot:

-Szívesen elmondjuk!

-Megosztjuk Veled az örömünk forrását!

-Azért kacarásztunk...

-Azért ugrándoztunk ...

-Mert rettentő boldogok vagyunk...

-Hiszen megszülethetünk végre! - bökték ki vegül egyszerre.

-Megszülethetteeek? Ezt hogyan értsem? - kerekítette Tündér a szemét.

- Tudod Tündér - kezdett bele Zizi - mi már egy jó ideje elhatároztuk Lencsivel, hogy testvérek szeretnénk lenni. Azt terveztük, hogy olyan emberi életre várunk, amikor ugyanaz lesz az Anyukánk és az Apukánk, és mi bátty és kishugaként érkezünk majd ebbe a családba.

-Zizi lesz a nagytestvérem, így beszéltük meg! - tette hozzá bólogatva Lencsi.

-Egy család lesztek. Értem -felete Tündér - , de ha ezt már régen elterveztétek, akkor most mégis mi történt, ami miatt ilyen rettentő boldogok vagytok hirtelen?

-Az történt, az történt - lelkendezett Lencsi - hogy Anya és Apa megtalálták egymást!

-Az történt, hogy a szüleink útja összeért, és elindultak azon a közös ösvényen, ami a családunk létrejöttét teszi lehetővé - magyarázta Zizi.

Tündér kicsit összehúzta a szemöldökét, mert nem értette pontosan, amit Zizi és Lencsi beszélt.

-Hogy értitek, hogy megtalálták egymást, és hogy összeért az útjuk? Eddig mit csináltak? Hol voltak? 

-Eddig sok sok tapasztalatot szereztek, külön-külön, amiknek a segítségével most készen állnak rá, hogy megteremtsék a közös életüket - válaszolta Zizi.

-Még mindig nem értem - fintorgott Tündér. - Eddig miért járták külön az utat? Nem tudták, hogy együtt teremtik majd meg a családotokat?

-Nem tudták, Tündér - válaszolta Lencsi, kicsit lebiggyesztett ajakkal. - Eddig annyi sok mindent meg kellett tanulniuk ahhoz, hogy megismerhessék egymást, hogy rájöhessenek arra, hogy eddig egymást keresték, hogy a sok sok előttük álló dologtól elhomályosult a valódi,belső tudásuk. 

Mint amikor reméled, hogy az erdő sűrű sötétjéből egyszercsak kiérsz  a napsütötte tisztásra, de a sok előtted tornyosuló fától nem láthatod a tisztást, csak érzed, hogy ott van. És csak akkor tudod biztosan, hogy a tisztás valóban létezik, amikor kilépsz rá. De akkor már ezt a bizonyosságot senki nem veheti el tőled! Így találtak egymásra most Anya és Apa - húzodott mosolyra ismét Lencsi ajka.

-Igen, Lencsi jól mondja! Átverekedték magukat az erdőn és a tisztásra érve rátaláltak a közös útjukra- helyeselt Zizi.

- Azt hiszem most már értem. Egymásra találtak. És ennek örültök ennyire?

-Ennek hát! - vágták rá mindketten ugyanazon a csilingelő hangon.

-Ennek örülünk annyira, mert most, hogy ők egymásra találtak, megszeretik egymást és megérkezik a szívükbe a tőlünk jövő szeretet is, egyszercsak olyan érzésük lesz, mintha hiányoznánk nekik - pedig még nem is találkoztunk - és olthatatlan vágy fogja el őket, hogy a közbenjárásukkal a világra jöhessünk. Először én - örvendezett Zizi - , mert Lencsivel úgy állapodtunk meg, hogy én leszek az ő nagy és okos báttya, aki majd megtanítja minden csínytevésre és megvédi, óvja és szereti.

-Aztán amikor Anya és Apa megérzi  az én szeretetemet is, akkor készen állnak arra, hogy én, a pici lányuk is megérkezzek hozzájuk. És így legyen teljes a családunk! - mosolygott kissé szégyenlősen Lencsi.

Tündér melegséget érzett a szívében és szerette volna magához ölelni szorosan Lencsit és Zizit, mert végre megértette, hogy a boldog csilingelő kacagásuk az élet örömének szeretetteli hangja volt. Hálás volt a két kis léleknek, hogy megosztották vele ezt a tudást és a boldogságuk csillámporának begyűjtése után együtt ugrándoztak tovább a tisztáson, amíg be nem esteledett és Tündérnek vissza nem kellett menni az erdőbe, hogy álomport szórjon a lakóira.

Zizi és Lencsi pedig boldogan várták Anya és Apa szívének hívó szavát.

(A képek forrása : pixabay és https://i.pinimg.com/564x/65/04/82/6504820bcbc32fd830678794c6b423ec.jpg )

Mit üzen a táncunk?

Férfi és nő között kevés intimebb dolog létezik, mint a tánc. Nem csak a test, a lélek is össze kell simuljon ahhoz, hogy egy közös csoda válhasson a lépések összességéből. Nem működik kémia nélkül, nem működik szív nélkül - ha nincs benne az, akkor csak ritmusra mozgás (jó esetben együtt mozgás). 

De A Tánc, az valami egészen elképesztő, összetett szenzácó! Egy hatalmas szívdobbanás. Két ember közös szívdobbanása.

Mit mond nekünk az, ahogy táncolunk?

Lelkünk legmélyéről súg, tár fel titkokat.

Tudunk-e menni, ha táncba hívnak? Tudunk-e együtt táncolni? 

Tudunk-e ráhagyatkozni a Férfira? Rá bírjuk-e bízni magunkat, hagyjuk-e vezetni, elhisszük-e, hogy megtart, és pontosan tudja merre indulunk? Képesek vagyunk-e hinni benne, hogy jó lesz úgy nekünk? 

Tudunk-e NŐ lenni? Beleengedjük magunkat az érzésbe? Siklunk-e együtt a spontenaitásban? Követjük-e a Férfi mozdulatát, vagy beelőzzük, mert mennénk a magunk feje után? 

Egyedül könnyebb? Jobb, biztonságosabb, ha előre betanultuk? Kellenek a szabályos lépések, mert különben összeakadnak a lábaink? 

Mi van, ha néznek mások? Mit szólnak majd hozzá? 

Látunk-e már párhuzamot az életünkkel? 

Ha mélyen belegondolunk abba, hogyan vagyunk képesek táncba menni és ott mi határozza meg, hogy milyen módon sikerül az a tánc, észrevesszük, hogy minden apró mozdulat és érzés rímel arra, ahol épp tartunk az életben, a nőiségünkben, a bizalmunkban a másik felé, a szabályok, határok követésében, a spontaneitáshoz való viszonyunkban, a másikba vetett hitünkben... 

Táncoljunk! 

És figyeljük meg, mit üzen a táncunk!

( A kép forrása https://i.pinimg.com/564x/cc/e8/ba/cce8ba21410af9dbe1d82b31825c793e.jpg )

Sóhajtsuk ki a feszültséget tesünkből-lelkünkből!

Volt egyszer, körülbelül 1400 évvel ezelőtt egy indián törzs. Más törzsektől távol, saját hagyományaik szerint éltek. Tisztelték a természetet, az AnyaFöldet, a szetnséges és misztikus  Holdat és az erőt adó Napot. Egyszerű, boldog emberek voltak. Szeretetre nevelték gyermekeiket.

Egy TeliHold alkalmával a törzs egyik asszonya készült életet adni szíve gyümölcsének. A szokásos módon elvonult asszonytársaival az erre a célra megáldott helyre, és kezdetét vette a csodás folyamat. Úgy tűnt, minden rendben is halad, amíg a nő hirtelen fel nem sikoltott és mint aki rémeket lát, halucinál elkezdett olyasmiről beszélni , amit asszonytársai nem láttak, nem értettek. Rettegés sugárzott a szülő nő szeméből és száját, combját összezárva tiltakozott démona ellen. Mivel segítői  még soha nem találkoztak ilyen jelenséggel, azt viszont tudták, hogy veszélyes lehet a magzatra, ha ez az állapot sokáig fenn marad, a sámánért szaladtak. 

A sámán késlekedés nélkül jött, és varázsfüvet gyújtott az asszony közelében, mély, megnyugtató hangon mantrázott valamit halkan a fülébe, amíg a nő égtelen sírásba nem tört ki, és a könnyek kitisztították zavaros szemét és elméjét. A veszély elhárult, világra jött a gyermek. A gyermek, akinek a köldökzsinór háromszor tekeredett a nyakára. 

Ezt a jelenséget a törzs úgy értelmezte, hogy az anya nem akarta elengedni a gyermeket, inkább megfojtotta volna, mint sem a világra hozza. Nem találták biztonságosnak a most született leány számára, hogy szülőanyja közelében legyen, így a sámán vette át a gyermeket az anyjától.

A sámán nevelte fel és tanította. Minden tudását átadta neki, s saját történetével kiegészítve a kapott tudást, a leányból a törzs bölcs javas asszonya vált,  aki nem csak a szüléseknél volt rendszeresen jelen és segített a varázsnövényeivel, mantráival, szeretetteli szellemével az új jövevények világrahozatalában, hanem mesterévé vált az elengedés problematikájának is. Meglátta az összefüggést az emberi érzelmek és a fizikai állapotok között és életfeladatává vált, hogy segítsen azon testvéreinek a törzsben, akik valamilyen nehézséggel küzdöttek. 

Rájött, hogy miközben a test feszül, a lelket kell simogatni, hogy oldódni tudjon a görcs. Születése történetét, traumatikus mivoltát feldolgozta, elengedte az évek során, és javára fordította a megértést, hogy másokat segíthessen ezzel...

Az indiánlány történetének tanulsága időtlen, ma is ahhoz az ősi tudáshoz nyúlunk vissza a holisztikus segítő szemlélettel, ami az ő lételeme is volt. A test és a lélek olyan szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy egyik a másikra reagál, s hogy a lélek nehézségeit a test fizikai síkon jelzi. 

Amikor testünk befeszül, izmaink görcsösek, fogainkat egymásnak feszítjük, szánkat összeszorítjuk, kezünk ökölberándul, a lélek feszül odabent. Ilyenkor, ha meg tudjuk találni a lelkünk nehézségét, meg tudjuk érteni, hogy mi okozza azt, meg tudjuk érteni, hogy miből alakult ki ez az állapot és fel tudjuk oldani a megértés által, a lelkünk kisimulásával - az elengedéssel- testünk is elerenyed, ellazul, nem feszül tovább az állkapcsunk, ellazulnak az izmaink, kienged az öklünk, sóhajra nyílik a szánk. 

Milyen megnyugtató érzés, amikor egy nagy sóhajjal együtt ki tudjuk engedni a lelkünket is kínzó görcsöt!

Figyeljünk hát jobban arra, mit jelez a testünk! Hol mutatja meg nekünk, ami belül nehéz. Hogy figyelmeztet rá, hogy valamin dolgozni kell. Figyeljünk befelé is. Érezzük meg az állapotainkat, fogalmazzuk meg mit érzünk - meglepődünk majd, hogy fizikai és lelki állapotainkra mennyire hasonló szavakat használunk, s ha ezt észrevettük, figyeljük meg azt is, hogy a hasonlóan leírt állapotok kapcsolatban lehetnek-e egymással? Elárulom a választ: igen! Kapcsolatban vannak.

Kezdjük a kapcsolatépítést, megismerést saját magunkkal, saját történetünkkel, s a megértéseinket fordítsuk hasznunkra az épülésben, ezt kívánom tiszta szívemből mindenkinek!

( A kép forrása : www.pinterest.com )