Volt egyszer, körülbelül 1400 évvel ezelőtt egy indián törzs. Más törzsektől távol, saját hagyományaik szerint éltek. Tisztelték a természetet, az AnyaFöldet, a szetnséges és misztikus Holdat és az erőt adó Napot. Egyszerű, boldog emberek voltak. Szeretetre nevelték gyermekeiket.
Egy TeliHold alkalmával a törzs egyik asszonya készült életet adni szíve gyümölcsének. A szokásos módon elvonult asszonytársaival az erre a célra megáldott helyre, és kezdetét vette a csodás folyamat. Úgy tűnt, minden rendben is halad, amíg a nő hirtelen fel nem sikoltott és mint aki rémeket lát, halucinál elkezdett olyasmiről beszélni , amit asszonytársai nem láttak, nem értettek. Rettegés sugárzott a szülő nő szeméből és száját, combját összezárva tiltakozott démona ellen. Mivel segítői még soha nem találkoztak ilyen jelenséggel, azt viszont tudták, hogy veszélyes lehet a magzatra, ha ez az állapot sokáig fenn marad, a sámánért szaladtak.
A sámán késlekedés nélkül jött, és varázsfüvet gyújtott az asszony közelében, mély, megnyugtató hangon mantrázott valamit halkan a fülébe, amíg a nő égtelen sírásba nem tört ki, és a könnyek kitisztították zavaros szemét és elméjét. A veszély elhárult, világra jött a gyermek. A gyermek, akinek a köldökzsinór háromszor tekeredett a nyakára.
Ezt a jelenséget a törzs úgy értelmezte, hogy az anya nem akarta elengedni a gyermeket, inkább megfojtotta volna, mint sem a világra hozza. Nem találták biztonságosnak a most született leány számára, hogy szülőanyja közelében legyen, így a sámán vette át a gyermeket az anyjától.
A sámán nevelte fel és tanította. Minden tudását átadta neki, s saját történetével kiegészítve a kapott tudást, a leányból a törzs bölcs javas asszonya vált, aki nem csak a szüléseknél volt rendszeresen jelen és segített a varázsnövényeivel, mantráival, szeretetteli szellemével az új jövevények világrahozatalában, hanem mesterévé vált az elengedés problematikájának is. Meglátta az összefüggést az emberi érzelmek és a fizikai állapotok között és életfeladatává vált, hogy segítsen azon testvéreinek a törzsben, akik valamilyen nehézséggel küzdöttek.
Rájött, hogy miközben a test feszül, a lelket kell simogatni, hogy oldódni tudjon a görcs. Születése történetét, traumatikus mivoltát feldolgozta, elengedte az évek során, és javára fordította a megértést, hogy másokat segíthessen ezzel...
Az indiánlány történetének tanulsága időtlen, ma is ahhoz az ősi tudáshoz nyúlunk vissza a holisztikus segítő szemlélettel, ami az ő lételeme is volt. A test és a lélek olyan szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy egyik a másikra reagál, s hogy a lélek nehézségeit a test fizikai síkon jelzi.
Amikor testünk befeszül, izmaink görcsösek, fogainkat egymásnak feszítjük, szánkat összeszorítjuk, kezünk ökölberándul, a lélek feszül odabent. Ilyenkor, ha meg tudjuk találni a lelkünk nehézségét, meg tudjuk érteni, hogy mi okozza azt, meg tudjuk érteni, hogy miből alakult ki ez az állapot és fel tudjuk oldani a megértés által, a lelkünk kisimulásával - az elengedéssel- testünk is elerenyed, ellazul, nem feszül tovább az állkapcsunk, ellazulnak az izmaink, kienged az öklünk, sóhajra nyílik a szánk.
Milyen megnyugtató érzés, amikor egy nagy sóhajjal együtt ki tudjuk engedni a lelkünket is kínzó görcsöt!
Figyeljünk hát jobban arra, mit jelez a testünk! Hol mutatja meg nekünk, ami belül nehéz. Hogy figyelmeztet rá, hogy valamin dolgozni kell. Figyeljünk befelé is. Érezzük meg az állapotainkat, fogalmazzuk meg mit érzünk - meglepődünk majd, hogy fizikai és lelki állapotainkra mennyire hasonló szavakat használunk, s ha ezt észrevettük, figyeljük meg azt is, hogy a hasonlóan leírt állapotok kapcsolatban lehetnek-e egymással? Elárulom a választ: igen! Kapcsolatban vannak.
Kezdjük a kapcsolatépítést, megismerést saját magunkkal, saját történetünkkel, s a megértéseinket fordítsuk hasznunkra az épülésben, ezt kívánom tiszta szívemből mindenkinek!
( A kép forrása : www.pinterest.com )
