Egy nap az erdő daloló Tündére csilingelő kacarászásra lett figyelmes, amely az erdei tisztás felől érkező lágy szellő szárnyán jött el hozzá. Épp a mindennapos falevél tisztogatás, simogatást végezte és ugyan még nem fújta rá csillámporát minden egyes tündöklő levelére, a mennyei kacaj annyira felkeltette érdeklődését, hogy muszáj volt odaröppennie a tisztásra, hogy láthassa mi történik.
Két kis ugrándozó lélekkel találta szemben magát, akik nagy boldogságukban először észre sem vették, hogy Tündér figyeli őket. Tündér nem lepődött meg annyira azon, hogy ilyen emberi alaktól szabad lelkeket lát, mert előfordult már sok minden vele, amióta beköltözött az erdőbe, hogy itt teljesítse küldetését. Sok fura szerzetet látott már, embereket, állatokat,növényeket, lelkeket... De ez a semmivel össze nem téveszthető boldog kacaj nagyon megmelengette a szívét! Muszáj volt megállnia, hogy gyönyörködhessen benne, hogy eltegye erszényébe az érzést, ahol csillámporrá alakítva tárolja majd azt, s mikor valakinek szüksége lesz rá, rászórhassa.
Tulajdonképpen ennyi elég is kellett volna hogy legyen Tündérnek a történetből. De a mai nap valahogy más volt. Hajtotta a kíváncsiság, és olyan közel reppent a két kis lélekhez, hogy megérthesse mitől lettek hirtelen ilyen boldogok, hogy végül majdnem beléjük ütközött. S a két ugrándozó egyszercsak megállt és bámulni kezdte a szikrázó szárnyakkal repdeső lényt.
- Hát Te meg ki vagy? - kérdezte Zizi, az egyik kis lélek, aki elég bátor volt, hogy megszólaljon.
- Én Tündér vagyok, az erdő Tündére. Az a dolgom, hogy szeressem az erdőben élő és az itt megforuló élőlényeket! És Ti kik vagytok? És mitől vagytok ilyen boldogok?
-Én Zizi vagyok - vágta rá a bátor lélek.
-Én, én ... én meg Lencsi - bújt elő társa háta mögül félénken a másik kis ugrándozó.
- Üdvözöllek Titeket Zizi és Lencsi az erdőben! Eláruljátok, mitől vagytok ilyen boldogok? Nem szoktam ugyan kérdezősködni az erre tévedőktől, de most annyira furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Talán mert még sosem hallottam ennyire csilingelő kacajt, mint amilyen a Tietek! Nagyon szeretném megtudni, mi okoz ilyen örömet Nektek! Megosztanátok velem?
Zizi és Lencsi egymásra néztek, megfogták egymás kezét, újra felnevettek és egymás szavába vágva kezdték a magyarázatot:
-Szívesen elmondjuk!
-Megosztjuk Veled az örömünk forrását!
-Azért kacarásztunk...
-Azért ugrándoztunk ...
-Mert rettentő boldogok vagyunk...
-Hiszen megszülethetünk végre! - bökték ki vegül egyszerre.
-Megszülethetteeek? Ezt hogyan értsem? - kerekítette Tündér a szemét.
- Tudod Tündér - kezdett bele Zizi - mi már egy jó ideje elhatároztuk Lencsivel, hogy testvérek szeretnénk lenni. Azt terveztük, hogy olyan emberi életre várunk, amikor ugyanaz lesz az Anyukánk és az Apukánk, és mi bátty és kishugaként érkezünk majd ebbe a családba.
-Zizi lesz a nagytestvérem, így beszéltük meg! - tette hozzá bólogatva Lencsi.
-Egy család lesztek. Értem -felete Tündér - , de ha ezt már régen elterveztétek, akkor most mégis mi történt, ami miatt ilyen rettentő boldogok vagytok hirtelen?
-Az történt, az történt - lelkendezett Lencsi - hogy Anya és Apa megtalálták egymást!
-Az történt, hogy a szüleink útja összeért, és elindultak azon a közös ösvényen, ami a családunk létrejöttét teszi lehetővé - magyarázta Zizi.
Tündér kicsit összehúzta a szemöldökét, mert nem értette pontosan, amit Zizi és Lencsi beszélt.
-Hogy értitek, hogy megtalálták egymást, és hogy összeért az útjuk? Eddig mit csináltak? Hol voltak?
-Eddig sok sok tapasztalatot szereztek, külön-külön, amiknek a segítségével most készen állnak rá, hogy megteremtsék a közös életüket - válaszolta Zizi.
-Még mindig nem értem - fintorgott Tündér. - Eddig miért járták külön az utat? Nem tudták, hogy együtt teremtik majd meg a családotokat?
-Nem tudták, Tündér - válaszolta Lencsi, kicsit lebiggyesztett ajakkal. - Eddig annyi sok mindent meg kellett tanulniuk ahhoz, hogy megismerhessék egymást, hogy rájöhessenek arra, hogy eddig egymást keresték, hogy a sok sok előttük álló dologtól elhomályosult a valódi,belső tudásuk.
Mint amikor reméled, hogy az erdő sűrű sötétjéből egyszercsak kiérsz a napsütötte tisztásra, de a sok előtted tornyosuló fától nem láthatod a tisztást, csak érzed, hogy ott van. És csak akkor tudod biztosan, hogy a tisztás valóban létezik, amikor kilépsz rá. De akkor már ezt a bizonyosságot senki nem veheti el tőled! Így találtak egymásra most Anya és Apa - húzodott mosolyra ismét Lencsi ajka.
-Igen, Lencsi jól mondja! Átverekedték magukat az erdőn és a tisztásra érve rátaláltak a közös útjukra- helyeselt Zizi.
- Azt hiszem most már értem. Egymásra találtak. És ennek örültök ennyire?
-Ennek hát! - vágták rá mindketten ugyanazon a csilingelő hangon.
-Ennek örülünk annyira, mert most, hogy ők egymásra találtak, megszeretik egymást és megérkezik a szívükbe a tőlünk jövő szeretet is, egyszercsak olyan érzésük lesz, mintha hiányoznánk nekik - pedig még nem is találkoztunk - és olthatatlan vágy fogja el őket, hogy a közbenjárásukkal a világra jöhessünk. Először én - örvendezett Zizi - , mert Lencsivel úgy állapodtunk meg, hogy én leszek az ő nagy és okos báttya, aki majd megtanítja minden csínytevésre és megvédi, óvja és szereti.
-Aztán amikor Anya és Apa megérzi az én szeretetemet is, akkor készen állnak arra, hogy én, a pici lányuk is megérkezzek hozzájuk. És így legyen teljes a családunk! - mosolygott kissé szégyenlősen Lencsi.
Tündér melegséget érzett a szívében és szerette volna magához ölelni szorosan Lencsit és Zizit, mert végre megértette, hogy a boldog csilingelő kacagásuk az élet örömének szeretetteli hangja volt. Hálás volt a két kis léleknek, hogy megosztották vele ezt a tudást és a boldogságuk csillámporának begyűjtése után együtt ugrándoztak tovább a tisztáson, amíg be nem esteledett és Tündérnek vissza nem kellett menni az erdőbe, hogy álomport szórjon a lakóira.
Zizi és Lencsi pedig boldogan várták Anya és Apa szívének hívó szavát.
(A képek forrása : pixabay és https://i.pinimg.com/564x/65/04/82/6504820bcbc32fd830678794c6b423ec.jpg )
